máj 27

Földre szállva

…és gyűlik szívemben a könny                                                                     és érzem kibuggyan                                                                                    mert fáj a szépség                                                                                           és elborzaszt a mélység                                                                         ahonnan e gyönyört nézem

a mélység és a messzeség

az emberség mélysége                                                                                     és gyermekkorom messzesége

nincs reményem…

 

 

 

máj 16

Itt.Most.Örökké.

 

               Látsz engem?                 Tudom, hogy látsz.

               Hallasz engem?             Tudom, hogy hallasz.

               Érzel engem?                  Tudom, hogy érzel.

 

Lenyűgöző idő-és erőmennyiséget pazarolsz elhalványításomra, elhallgattatásomra, elérzéketlenítésemre. De hiába szúrod ki szemeid, hiába tömöd be füleid, hiába kérgesíted bőrödet harcos páncéllá, nem tudsz nem meglátni, nem tudsz nem meghallani, nem tudsz nem érezni.

Itt vagyok bezárva a diliházakban, a kórházakban, a hangzatos nevű “otthonokban”. Én vagyok idebent a börtönökben, a temetőkben, az óvodákban, az iskolákban.                                                                                         Itt vagyok minden végletben.

Elméd megnyugtatására szépen csengő címkékkel cicomázod fel rácsaimat, és kedveskedő nevekkel becézgeted fogvatartóimat.

De Én vagyok idebent, és ha a szemem helyett a felmagasztalt célod bámulod, ha hangom helyett az életednek vélt híreket hallgatod, ha kezem helyett a jövőd vagy múltad gyeplőjét fogod, akkor is, a végsőkig, az utolsó pillanatig is Én leszek. A gyermeked, a beteged, az ősöd, a bolondod, a halottad, a gyilkosod leszek.

És csak azért leszek, hogy célod ábrándos képét elengedve végre szemem csillogásában merülj el. Csak azért leszek, hogy megvezetett híreid helyett tiszta lelkemből fakadó hangomtól zengjen a Te lelked. Csak azért leszek, hogy ficánkoló szíved az ölemben nyugalomra leljen.

Csak azért, és csak addig leszek, míg rácsaimat le nem bontod és elzárt félelmeiden, haragvásaidon, csüggedéseiden, rabságra ítélt örömeiden, ujjongásaidon túl a szívedbe nem engedsz.                                                    Majd ha végre önnön magad leszel, és a múlton és jövőn túl önnön magaddal ide hozzám, az éppen zajló életünkbe érkezel.                             Majd ha fájdalmaid és túlzó ujjongásaid mámorából kikeveredve a jelen békéjét éled és hirdeted.                                                                                       Majd akkor abbahagyom az üvöltözést, a falak kaparását, a rugdosást, a gyilkolást, az eszeveszett rohangálást, mert akkor már nem kell megdöbbentésekkel Tőled csendet kérnem.                                                  Majd akkor abbahagyom a néma bujdoklást, a folytonos sírást, a rajtad való csimpaszkodást, a hidegvérű bántást, a meghalást, mert akkor már nem kell síri csend, hogy szíved alig hallható dobbanását észrevedd.

Majd akkor Te is béketelt szeretet leszel, és végre kezed elengedve én is az lehetek.                                                                                                                    Akkor végre megengeded, hogy Én Te legyek.

Mert Te boldog akkor leszel, mikor az utcákra, a világba, az otthonodba, önmagadba engeded a bolondot, a beteget, a bűnöst, az öreget, a halottat, a gyermeket, és végül aztán a boldog, teljes EMBERT.                           Engem.                                                                                                                                     Tudod, hogy így van.

Én voltam, vagyok, és amég kellek, addig leszek. Minden szemfedő, fülvédő, csillogó máz ellenére Te kristálytisztán látsz, hallasz, érzel Engem.          Tudom, hogy így van.

 

 Én a ‘leszek’  helyett ‘vanni ‘ vágyom. De tudásom birtokában, miszerint nincs idő, csak a végtelen, én türelemmel kivárom, míg Te sem csak ‘leszel’, hanem most itt VAGY velem.

Addig szeretettel üvöltök, csípek, rúgok, gyilkolok, lázadok, haldoklok, hallgatok, többször és újra meghalok, majd újjászületve öledbe pottyanok, hogy szívedet a könnyek kimossák. De amint nyitott szíveddel megérkezel az Életbe, mindet abbahagyom és csak a szeretetben fogom a kezed, nézem a szemed, bátran érezlek, és engedem, hogy most, itt, tegnap, ma, holnap, örökké egy legyél énvelem.

Ott legbelül ‘vanni’ vágyol Te is. Én szeretetben megvárom, míg magadnak megengeded. Fáradhatatlanul nyújtom kezem, nyitom szemem, és dúdolom dalomat, míg észre nem veszel, és ‘vagyásodnak’ teret nem engedsz.

Várlak.

Ha itt lesz az idő, majd gyere el.

 

 

ápr 15

Legszebb illzióink

Képtalálat a következőre: „valóság”

Kezek milliárdjai szolgálják hűen testeinket. Megállás nélkül gondolataink fonalából zászlókat szőnek, a zászlókra jelszavakat hímeznek, majd a végső elernyedésig hordozzák a zászlókat a magasba tartva szerteszét a világban.  Eldobják, felveszik a porból, mossák, vasalják, továbbadják, lengetik, nyújtózkodva mutogatják a szentnek kikiáltott zászlókat.

Testünkben nagy hajlandóság van, hogy a zászlókat szépnek, csúnyának, takarosnak, élhetőnek, haszontalannak, ócskának, modernnek, tökéletesnek, átlagosnak, újnak, színesnek vagy átlátszónak, nagynak vagy kicsinek, jónak vagy rossznak, igennek vagy nemnek nevezzük el.              De kezeinknek, tenyereinknek, ujjainknak nincs hite a zászlókban, csak csendes szolgálatban vannak. Nekik nem dolguk elhinni illúzióinkat. Ők minden önbecsapásunkat hűen, tisztelettel és a legnagyobb alázattal kiszolgálják. Bármely illúzióba beleveti magát testünk, ők néma erővel, pótolhatatlanul csak teszik dolgukat, szolgálják aktuális illúzióinkat.

Építik a házat, a meleg otthonunk illúzióját.                                                           Sütik a kenyeret, az élet szeretetének illúzióját hirdetve.                                    Írják a betűket, a szabadság illúziójába ringatva testünket.

És a legszebb illúzióink:                                                                                                a Ölelés, az Önzetlenség, a Szabadság, az Egészség, az Ima,                     melyek a legfinomabb selyemből, a leggondosabb kézimunkával készültek, és a legerősebb kezek tartják magasba őket.

Gyönyörű jelszavak, gyönyörű zászlókon: az emberiség leggyönyörűbb illúziói, melyek véráldozatok közepette, könnyben ázva, mosolyokkal díszítve is örökkön lengedeztek.                                                                                A legszebbek.                                                                                                                De illúziók. Ezek is csupa gondolatfonalból életre kelt jelmezek. Angyalruhát öltve, jóságos ködbe burkolva, magasztosságot megélve lengedeztetjük a zászlóit.

Csodálatos, inspiráló és főhajtásra kényszerítő gondolat, miszerint létezik szeretettel átjárt ölelés, önzetlen segítés, szárnyaló szabadság, egészségtől kicsattanó test, lélekmentő ima.                                                                               Pedig nincs. Egyik sem.                                                                                             Csak a kezeink hű szolgálatával létrehozott illúziók lengnek körbe minket.

Egyik nap ezek a zászlók elégtek, és a tűzben a legszebb zászlóim égtek el. Gyönyörű, fájdalmas lángba borult a világ körülöttem, és én csak sírtam, jajgattam. Kezeim megpihentek egy pillanatra.                                                  De a legszebb tűz hamvai alatt, a legszebb illúziókon túl felderültem, mert megleltem a legigazabb illúzióinkat.

 

Kacagva és elszántan szőttem, hímeztem és kifeszítve, mereven tartottam és hordoztam a szentnek vélt, nem szép, de legalább igaz illúziókat.

Az emberiség legigazabb illúziói, miszerint nincs ‘szeretet’ és ‘nem szeretet’, nincs ‘igen’ és ‘nem’.                                                                                                      Az ölés ugyanabból a szeretetből születik, mint az ölelés.                               Az önzőség és önzetlenség táptalaja, eredménye, jutalma minden esetben ugyanaz.                                                                                                                          A börtön falát ugyanaz építi fel, mint aki lerombolásával a szabadságot visszaadja.                                                                                                                       A betegség és egészség egyazon test szeretetteli útmutatása.                       És igenis, az istenkáromlás is a legszeretettelibb ima.

Hisz egyazon kéz munkája mindkettő. Az én kezemé, a te kezedé: az emberiség kezéé. A pofont és az ölelést ugyanaz a kéz adja. És a kéz nem hibázik. Ők a néma szolgálatot becsülettel végrehajtják.

Örömittas mámorban úszva, öntelten hátradőlve csodáltam önnön kezemmel gondosan, precízen készített illúzióimat. Örültem, mert bár nem szépek, de igazak. Elégedetten pöffeszkedtem, mikor a többiek a szépséget kutatva hozzám fordultak, és én egyik kezemmel arcukba vágtam a hamvakat, másikkal pedig nekik szegeztem igaznak kikiáltott zászlóimat.

Az emberiség legigazabb illúziói voltak.                                                                   A legigazabbak.                                                                                                             De illúziók voltak.

 

Így aztán egyik nap a magányos pöffeszkedést megelégeltem, és én magam elégettem a legigazabb jelszavakkal kidíszített zászlóimat. Ez más tűz volt. Gyönyörű volt ez is, de már nem jajgattam. Ez volt az én tisztítótüzem, melyet magam alatt én gyújtottam beláthatatlan következményeit és felelősségét tudatosan vállalva.

Hamuvá égtek a legigazabb zászlók is, elporladtak az emberiség legigazabb illúziói is bennem. Azt hittem nem marad utánuk semmi. Nem volt mire várnom, az ürességre készültem.                                                                             De ezzel a tűzzel megszületett a számomra legcsodálatosabb dolog, mit a földkerekségen valaha is észleltem: ÉN születtem.

A legcsodálatosabb, de legrövidebb élet bukkant fel ÉN-bennem, mert születésem pillanatában semmivé foszlottam, és a Mindenbe olvadtam.

Most ÉN nem vagyok, csak a belőlem is táplált csodálatos világ van körülöttem meg bennem.

 

Nincs ölés és ölelés. Csak az érintés van.                                                       Nincs szárnyalás és láncra verés. Csak a létezés van.                                   Nincs istenkáromlás és nincs lélekmentés. Csak ima van.                         Nincs önzés és önzetlenség. Csak a tett van.

A perzselő tüzek után csak csendes szolgák maradtak, kik néma alázattal, elpusztíthatatlan erővel végzik dolgukat. Nem azt a dolgot, melyet az illúziókból táplált, zászlóra hímzett jelszó ad, hanem azt, melyre a szívem utasítja.  A szívem, melyben nincs helye önzetlenségnek, szabadságnak és pöffeszkedő áligazságoknak. Ott nincs helye még a legszebb és legigazabb illúzióknak se. Oda nem férnek be többé a szavak, mert a szívemben a szavak nélküli tetteknek kell a helye.

 

 

 

ápr 07

itt-ott-hon

Itthon ülők egymagamban. Bár nagyon, nagyon fontos lenne tudnom, hogy itt vagyok-e itt, és ott-e a hon? Itt-ott-hon. Egyszerű betűk egymás mögé rakva, melyek kimondása, végiggondolása a lelkemet égeti minden alkalommal. Döntést követel a szívem minden percben, egy határozott igent, vagy egy határozott nemet. De nem tud elbillenni még. Még egyensúlyoz gyakorlatlan kötéltáncosként egy fűcsomókból, füstből, felhőkből, gondolatszálakból, érzelem-gomolyagokból összesodort határon. Ha elbillen: vagy a betonra ugrik nagy fürgeséggel és fut tova dolgát intézve vidáman, vagy a másik oldalon szénába ugrik fejest és hempergőzik boldogan a domboldalban lefele.

Kell döntenem? Vagy kötéltáncosságom kellene inkább tökélyre fejlesztenem, hogy ha le is billenek olykor egyik-másik oldalra, akkor is könnyedén visszaugorhassak? Vagy gátugró képességem kellene inkább előszednem, és a kötél létét meghazudtolva kedvemre lépdelni át fölötte ide-oda? Oda-ide. Itt-ott. Hon.

Szent, falusi hatalmak ülnek szívemre”. Lélegzem, érzem, ereimben csörgedezik ez a szentség, gondolataimat elárasztja, érzéseimet tüzeli, testemet hevíti, lelkemet mardossa. Nem hagy nyugodni, és mégis az egyetlen, ami megnyugtat. Nem hagy aludni, és mégis az egyetlen, mely legszebb altatómat fújja.

Tudom, hogy itt, a templomban állva, könyörgéseket, példázatokat olvasva, szent éneket zengve, vagy csak a csengőt nagy alázattal tartva, aki szemben ül velem, angyalnak látja gyarló testem. Pedig szárnyam itt sem hordom, és nem dicsőíti glória fejem. De az ő lelkükben én mindig angyal voltam, és mindig az is leszek.

Tudom, hogy itt az utcán gumicsizmában végigslattyogva, ki szépnek mond, az nem azért mondja mert vak, hanem mert lát. Tényleg engem lát. Engem. Teljes valómban.

Tudom, hogy itt minden néni, ki rám néz, karon fog, és azt mondja: szeret, nem világba kiáltott szavakat dobál utánam, hanem a lelkembe hatol lelkével.

Tudom, hogy itt a temetőben a hátsó sorban állva, ki rám pillant, azt gondolja, a jó Isten küldött, hogy fájdalmát enyhítsem, és pillantásommal a reményét erősítsem.

Tudom, hogy nekik fontos vagyok. Sőt! Itt tudom, hogy vagyok!

Nem azért, mert mondja bárki is. Nem azért, mert Blanki néni, Toncsi bácsi, Gizi néni, öregek, vének, szülők, gyerekek dicsérnének, vagy magasztalnának. Csak egyszerűen tudom és érzem. Itt érzem a létem. Itt érzem, hogy észrevesznek. Ha megjövök, érzem, hogy éreznek. Hogy fizikai létemet érzékelik, észrevesznek, és látnak engem.

 

És a kötél másik oldalán? Ott nem vagyok. Ott nem vagyok sem angyal, sem ember a szemekben. Csak egy hang vagyok. Vagy egy játék, vagy egy mozdulat, vagy egy legyintés. Talán egy név vagyok. Talán. Ott csak magam számára vagyok. Ott egy nemes harc vagyok a magam szemében. Ott nem tudja senki, ha megjöttem. Ott nem mondja senki csak úgy, hogy szeret. Ott nem vagyok csak úgy szép senkinek. Ott nem tudják, ha beszélek, akkor kihez és minek beszélek. Ott minden összefüggéstelen. Ott sok minden embertelen.

Még.

Abba kapaszkodok, hogy ott talán nekem is jut a jobbítás színjátékában egy parányi szerep. Hogy az én itthonom szeretetét megízlelve talán másoknak ott hon lehet.

 

 

Már 21

Lenni

Végrehajtandó feladatok sokaságaként élem az életem, a mindennapjaim a  jutalmazás és büntetés szövevényes hálójával átszőve. Minden lehet jutalom, és ugyanazon dolog bármelyik percben büntetéssé is válhat. Sőt! Akármikor kikerülhet a jutalom-büntetés hálójából, és akármikor feladattá avanzsálódhat. És egy napon belül ugyanazon dolog akár mindhárom szerepét kijátszhatja.

A fő feladataim egyike szentélynek kapott testem táplálása. Messzebbre ér el ez, mint a krumpli és a puding bekebelezésének teljesítése. Emberré válásom, fizikai világom, a Földünk elfogadása, mit magába foglal ez az egyszerűnek tűnő, hétköznapi tevékenység. Eddig a jutalom-büntetés-táplálás-böjtölés négyeséből bármely kettő összepárosodhatott. Táplálékom lehetett jutalom vagy büntetés, sőt válhatott a fizikai evés spirituális böjtté is. És mindez fordítva és össze-vissza akárhogy.

Ez az én játszmám. Ezt önmagammal meg az emberiséggel játszom. És ők türelmesen játszanak velem. Belemennek az ingámba, hol ámulva hallgatva megvilágosodásom mérföldköveit, hol szidva értük. Majd még ugyanaznap elámulnak fizikai valómtól és tetteimtől, hogy utána megfutamodjanak előlem. Én meg buzdítom a játékra őket, majd percek múltán korholom érte mindnyájukat, és bennük önmagamat.

Jó volna ezt a játszmát letenni, abbahagyni, és a játék bábszerepei alól a többieket felmenteni.                                                                                                                                     Jó volna az evés öröméért enni, a szerelem csodájáért eggyé válni, a Föld szeretetében manifesztálódni, a létezés öröméért Embernek lenni. Jó volna ebben a fizikai testeben is Szeretetnek lenni.                                                                                         Jó volna a születésemért, Földre csöppenésemért nem haragudni, hanem hálásnak lenni. Jó volna angyalságom tudatában is testemet és az embereket élvezni és szeretni. Jó volna testnek-léleknek-szellemnek és mennyei valóságnak lenni.

Jó volna teljesnek lenni.

Jó volna nem Feladatnak, hanem Létezésnek, Létező Örömnek lenni.

Jó volna egyszerre Lenni és Szeretni.

Adj, Uram, erőt, ezt bátran megélni!                                                                                         Adj, Uram, látást, a teljességem csodájában gyönyörködni!                                             Adj uram, tudást, ennek a boldogságát ép ésszel elviselni!                                               És adj, Uram, szívet, hogy a többieknek itt a Földön ezt szeretetben el tudjam mesélni, ki tudjam dalolni, át tudjam ölelni!

 

 

Már 10

A Nagy Jelenet

Van egy jelenet, amit ma eljátszhattam volna. Régóta vágyott jelent, melyet most nagy keggyel rám osztott az Élet. Azt hiszem, talán ezt a szerepet játszottam egészen idáig, de ez lett volna a nagy monológ, a nagy finálé, a vastapsot vonzó nagy alakítás, amire egészen idáig készültem.

De én a szerepet a csodálatos befejezés előtt visszaadtam, és a színpadról lejöttem. Visszaadtam és lejöttem, mert felismertem a szerep szerepségét. Felismertem a hazugságot, melyet egészen idáig önmagamnak hajtogattam igazságnak vélve minden szavát.

De szép hazugság volt, Istenem, de szép! Minden betűje olyan kábítóan csillogott, és minden betű hajlata, pontja, vonala szerény álruhát öltve engem vonzott, húzott, éltetett. A csodás, magasztalt, imádott, biztonságot nyújtó hazugság: miszerint a Szerep Én vagyok.                                                                                                                     Még kimondásakor is megborzong testem, olyan csodálatos volt ez a valóság, amiben eddig éltem. Ez a szerep olyan szép volt, és ez a Nagy Jelenet olyan tökéletesen megkomponált!

Mosolyogva sajdul bele testem, mert tökéletes díszlet, jelmez, statisztahad vész kárba, minden, mit eddig építgettem.

Sajdul testem, de mosolyog lelkem, mert jelenetem kudarca Életem örömünnepe. Hisz hatalmas dolgot tettem: nem engedtem, hogy a szerep nyakon ragadjon és rabjává tegyen. Ha most végigjátszottam volna ezt, biztos, hogy a fülembe zúgó taps, a szememmel meglátott örömkönnyek, a testemben megélt bizsergés kísért volna, és szerepem szépsége bűvöletbe ejt.

Egy darabig.

Aztán minden erőmet bevetve új közönség, új díszlet, új jelmez, új játszótárs után kajtatva nyugtom nem lett volna, míg újra meg nem kapom valamelyik társulatban ‘A Szerepet’. Aztán testem újra ujjongást színlelne, hogy elmémnek becsülettel megfeleljen, és igazolja a sok eltékozolt, elköltött, elhazárdírozott energiát, mit ‘A Szerepbe’  fektettem.

De a szívem üres maradt volna…

Az életem nem élődne.                                                                                                                A testem a pusztulás felé sodródna.

Így hát visszaadtam a társulatnak ‘A Szerepet’. Nincs több színjáték, nincs több díszlet, nincs jelmez.                                                                                                        Helyette sugárzó szív, élődő élet, ragyogó test.

Én már nem várok vastapsot, örömkönnyeket, éljenzést. Helyettük nyugalom lesz a lelkemben. Kíváncsian figyelem a bomló rügyeket, a repülő madarat, a siető hangyákat, a szívem dobbanását, mert tudom, hogy az valós. Tudom, hogy az az igaz Élet.

Nincs semmilyen Nagy Jelenet. A színfalak mögött, a tapsokon, az éljenzésen, a reflektorfényen túl kezdődik az Élet.

 Szomorúnak, unalmasnak tűnik az Élet?

Számomra szomorúbb a nagy csillogásba takart üres szív, és unalmas ugyanazt a darabot újra és újra megrendeznem és végignéznem.

 

 

Már 04

Ti meg Én

Édesapám szemének csillogása tündöklik minden pillantásomban.                  Édesanyám játszi szőkesége táncol bennem a szél minden fuvallatára arcomat csiklandozva.

Hús vagyok a húsotokból, melyet sebészi pontossággal metszettek ki belőletek.                                                                                                                           Vér vagyok a véretekből, melynek minden cseppjét gondos angyalkezek csapolták le, és csepegtették az én testembe.                                                        Lélek vagyok, melyet Ti saját lelketekből kitépve adtatok nekem.                     Szikra vagyok, mely a Ti elmétekből pattant a világ, az emberség, a tettek mezejére.

Ez vagyok. És azért jöttem, hogy éljek, szeressek, és lángba borítsam a Földet. Nem pusztulást és vészt hozó, haragvás szította lángnak; hanem az egekig felszökkenő, emberszíveket felmelegítő, napfény táplálta örök izzásnak szültetek erre a világra.

 

 

 

feb 22

Lelkem hamvainak

                                           Azt kérded: mivé lettem?                                                                                         Hamuvá égett nálad a lelkem.                                                                                  S bár hamuvá én porlasztottam,                                           lenyelni még nem tudtam.

                                  Még ízlelgetem aszott, gyönge lelkem,                                       még magam is elhiszem, hogy hamuvá égett benned.

 

                                  Majd nemsoká szemem lecsukva                                                                           magamhoz veszem arany hamvaimat,                                                            és hálával telt szívvel újraélesztem                            aranyhamvamból aranyvirágimat.

                                      És az a virágom lesz százszorta igazabb,                                  mert dac helyett az elengedés lesz benne a vigasz.

 

 

 

feb 06

Az úton maradni

Karácsonykor kezdetem először hallani a csendet.                                               Karácsonykor kezdtem először tudni a semmit.                                             Karácsonykor kezdtem először érezni a mindent.                                                               És most másodszor a hó, a jég, a fagyott hideg után az első napsütötte, langy szellőben lengedező napon. Most is. Mindkét fülemmel és szívemmel hallom a csöndet. Nem a síri csöndet, hanem a nyugalom csöndjét.                                       Eddig nem is gondoltam vele, csak most érzem igazán a csalódottságomban, hogy elmémben még ott volt a várakozás. Ő még el tudta volna hallgatni a harsonákat, a pörgő dobokat, az örömujjongásokat. Ő még füttyögő, madárcsicsergő olvadozásban szeretett volna fürdőzni.

De szívemről már leolvadt minden jégcsap. Nincs ‘szüksége’ napsütésre, madárcsicsergésre, örömvágyó füttyögésre.  Nem ‘kell’ már a tavasz olvadást ígérő reménysugarába görcsösen kapaszkodnia. Nem ‘kell’ megmenteni többé, mert megmentődött önmaga által.                                                                                             Most érzem igazán először azt a megingathatatlan kősziklát, amin szívem trónol. Már nem játékszer többé, hanem nagy elhagyatottságából méltósággal, alázattal kiemelkedő úrnője testemnek, elmémnek. Nekem. Oly úrnő, ki megtanulta a játék közben, hogy a trón nem a hatalmaskodónak, hanem mindenek legalázatosabb szolgájának építtetett.

Még nem tudom, hogy kell nem akarni a napsütést, csak kedvemre lubickolni benne.                                                                                                                                             Még nem tudom, hogy kell nem belehalni a madárcsicsergés gyönyörébe, hanem együtt dalolni vele.                                                                                                                       Még nem tudom, hogy kell nem húsba marcangoló sóvárgással vágyni az éltető fütyörészésre, csak fogadni, megélni, és új nótákat tanulva, fütyörészve az úton maradni.

Még nem tudom, de megtanulom.                                                                                         Ez sem lesz könnyű lecke, de már nemcsak tudom, hanem szívemben érzem, hogy a lecke minden nehezen kiolvasható betűje a legédesebb, leggondosabb, legtisztább szeretetben született.

 

 

 

feb 01

Van

Van egy mélységem.                                                                                                             Nem tudnám jól megmondani, hogy ez hol kezdődik és hol végződik bennem. Ez a mélység a szívemben van, a lelkemben? Vagy a hitemben? Vagy a sejtjeimben kódolt életismeretben? Nem is tudom, hogy a fenti-lelki-mennyei világot, vagy ezt a földi-emberi paradicsomot ismeri a lényem teljes mélységében.                                    Vagy talán mindegyiket?                                                                                                             Vagy egyiket sem?

Van egy tudásom.                                                                                                                          De nem igazán tudnám jól megmondani neked, hogy miről. A láthatón túli, angyalokkal-lelkekkel-magasztos ideákkal-segítő lényekkel benépesített világról? Vagy erről a kézzel látható, szemmel ízlelhető, füllel szimatolható, orral tapintható örömökkel, természeti és emberi csodákkal, gyönyörökkel gondosan berendezett világról?                                                                                                                                            Vagy mindkettőről?                                                                                                                       Vagy egyikről sem?

És vagyok Én.                                                                                                                               Erről sem tudok senkinek hiteles felvilágosítással szolgálni. Ki vagyok Én? És hol vagyok Én?                                                                                                                                    Én vagyok az a magasztos lélek és nemes szív, ki aggódva, szeretve, magát olykor felemelve, majd mocsárba taszítva kallódik a látható, de őt magát tetten nem érhető világban?                                                                                                                                   Vagy Én vagyok az a minden gyönyört és örömöt ígérő és megérdemlő csodálatos test, mely nagyon is látható, tapintható, ízlelhető, megszagolható? A test, mely teljes lényében, minden porcikájával e világba, erre a Föld nevű csodára való, de mely testnek mégis minden hajlatát az égiék formálják, minden ízét, illatát az angyalok lehelik rá?                                                                                                                 Vagy én lennék az a pallérozott elme, mely e testben lakozik, de melynek sugallatai a világlélekből szállnak belé? Az elme, mely most is igyekszik csetlőn-botlón szavakká gyúrni a nagyon is valós, testem által felmelegített pihe-puha ágy ölében megszületett hajnali, mélyről felbukkanó lelki rezdüléseimet. Ez az elme, mely olykor teljes tisztánlátásban fürdőzik, de máskor az őrület szélére taszítja minden sejtemet, és egy hajszálon múlik, hogy a teljes öntudatlanság mocsarába be ne essem.                                                                                                                                            Vagy én lennék mindegyik?                                                                                                      Vagy egyik sem?

Melyik mondatomban hazudok,  nem csak Neked, hanem még magamnak is? És melyik mondatomon csillog az igazság, mely még talán magam számára is csak szajkózott szavak egyvelege; és értelmük, mély rezgésük sokszori ismétléssel gyengéden  még csak most formázza önnön testem, földi-égi leképeződésem?   

Talán mind én vagyok. Talán dolgom annyi, hogy önnön magam minden szálát a tudással és mélységgel összeismertessem, és jó barátságuknak záradéka, kedélyes találkozásaik színhelye az én e világi testem legyen.

Talán tényleg igaz lehet, hogy ama fönti-lenti, isteni-emberi, mennyei-földi kegyben részesültem, hogy a legnagyobb mélységbe hatolva, minden tudás birtokában, testem gyönyörének teljes pompájában dolgom már csak a létrák keresése, a hidak építése lenne magamban és a világban?

A mélységbe bátran alámerülve, minden tudást felkutatva, testem ragyogásában gyönyörködve, biztos, erős, nyugodt hangon kinyilatkoztatom: hogy nincs föld és ég, nincs fent és lent , nincs Isten és ember . Minden egy. És az  a mennyeinek-földöntúlinak-elérhetetlennek vélt boldogság itt van most, ebben a pillanatban is bennem, meg benned és mindenben . A Mennyország nem ‘valahol’ van, hanem itt ragyog szerényen, de örökkön a létezés minden rezdülésében.

A létrák. A hidak. A szeretet. Ezt kell keresnem. A hidakat, a létrákat kell a mélység nyugalmából erőt merítve, a tudásom legjavát beleadva, testem gyönyörének minden gyöngyöző verejtékével építenem. Örökkön, mindenhol, mindenben a boldog létezés útján a szeretetet meglelnem és ujjongva hirdetnem.

Mert minden gyászhír, pletyka, szószátyár fecsegés és rémhírkeltés ellenére a szeretet és boldogság létezik. Van.

 

 

 

 

Régebbi bejegyzések «