jún 16

A szavakon túl

A szavakon túl

 

Végeztem. Amit akartam, amit kellett, mindent elmondtam.

Súlyos szeretet-szavaim, és azontúl minden ‘és’, ‘ha’, ‘de’, pont, vessző, és minden szavak közti szünet szívemből csordult papírjaimra.                                               Alaktalan aranytinta csapolódott le belőlem, hogy helyére gondosan megformált, égből kapott szavak, üzenetek íródjanak szépséges, precízen megszerkesztett, mágikus sorrendben.

Az ágyban fekvő, nyugodt testemben feszítő, fullasztó, bénító szorongás.                     A padlón fetrengő, rázkódó, kiáltó, marcangoló zokogás.                                                   Váratlanul felbukkanó, arcot simogató, homlokot csókoló meghitt könnycseppek.   Mind ott vagytok füzetem lapjain. Minden szavamat és szavaimnak minden súlyosságát és szeretetét nektek köszönhetem. Tollvonásaim súlyossága a szeretet.

Betűimnek minden egyes szent görbülete, hajlata, és katonás, hajlíthatatlan, makacs vonala egy-egy újabb szívemből kiszakadó kiáltás volt felétek, Emberek.     Testem börtönéből szavaim kiszakadtak, és a rácson kiszökve a világba kiáramolva társ után kutattak.                                                                                                                         De magamra maradtam. A rácson se ki, se be nem juthatott senki.                                 Tollvonásaim szavai pucérra vetkőztettek, majd magamra hagytak.

Nektek adtam őket, Emberek.                                                                                               Igaz hittel, tiszta szívvel, bensőmben ébredt meggyőződéssel vetkeztem le ezeket a szent terheket. Minden egyes tollvonással egy elnyűtt ruhadarabtól, egy szent szereptől szabadult meg testem-lelkem.

Én írtalak titeket? Vagy nem?                                                                                                   Nem tudom már.                                                                                                                           Az én kezem vezette a tollat, az én szívem mondta tollba, és az én elmém rendezte sorba az aranytintát a papíron. De, kedves Tollvonásaim, ti már nélkülem is éltek.       Önálló, szerény, a küldetést magatokra vállalt életet kezdtetek nélkülem, velem, bennem.

 

Keresek, kutatok, de nem találok sem nosztalgiát, sem fantáziát bensőmben. Így bizton tudom, hogy sem a múlt, sem a jövő félelme nem tart tovább fogva. A félelmekben, rettegésekben velem tartó bátorság születésen és halálon túl átsegített a jelenbe.

Tollam eztán pihenni fog. A szavak megtették dolgukat, most már elengedem őket, hogy feltétel nélküli szeretetben szolgálhassanak engem és én őket.

A szavakon túl, Magamon túl a kegyelem állapotába kerültem. A földi paradicsomot és a mennyei halhatatlanságot Isten tenyerén megleltem. És látom, hogy ti is mind itt vagytok velem.

Kedves Olvasó!                                                                                                                           Köszönöm, hogy szorongásaim, zokogásaim, felháborodásaim, kacagásaim mögé pillantva segítettél Nekem Engem “látva látni”. Nem veszítjük el egymást, mert találkozunk minden nap a szavakon túl, magunkon túl az utcákon, a tereken, az otthonokban, az énekben, a táncban, a játékban, az érintésben, az ölelésben.             Az Életben.

Isten tenyerén minden percben.

 

 

jún 12

Lélektől-lélekig

Lélektől-lélekig

 

 1.                                                                                                                                     Én nem dolgozom. Csak odamegyek, és kicsit együtt vagyunk. Nagyapáink, nagyanyáink hagyományának kincseiben fürdőzve kicsit játszunk, énekelünk, kacagunk, szaladunk, ölelünk, csikálunk. Kicsit lélektől-lélekig találkozunk. És hiszem, hogy minden merítkezés után mindig, mindnyájan kicsit könnyebbek, kicsit tisztábbak vagyunk.

2.                                                                                                                                 Mikor leülök és elkezdek énekelni, én már akkor látlak Téged. Nem tudom, melyik lesz az a perc, de már akkor érzem minden lélegzeted.

Szemem leveszem Rólad, teszem tovább a dolgom. Már nem látlak, de minden sejtemben Téged is érezlek.

Először csak fejed fordítod felém, és távolról szemléled a lényem. Majd egyre közeledsz, míg egyszer csak már ott is vagy mellettem. Még félve, de kinyitod Te is gerlice szárnyad, és követsz engem.                                              Aztán engeded, hogy megfogjam a kezed, hogy ölembe vegyelek. Megengeded, hogy énekeljek Neked. Rám bízod, nekem adod tested-lelked.                                                                                                                   Eljött ‘az a perc’

Mikor leültem és énekelni kezdtem, én már akkor tudtam, hogy minden lélekrezdülésed egy velem, de olyan szép, hogy abban a percben itt a Földön az Ige bennünk testté lett.

Adj, Uram, ezután is és mindig türelmet, hogy ki tudjam várni; és alázatot, hogy meg tudjam látni azokat a perceket!

Adj, Uram, erőt, az örökkévalót szolgálnom!

3.                                                                                                                                 Évek múltán ülsz egy széken, vagy padon, vagy folyóparton. Beléd szűrődik az utcáról, vagy a rádióból, vagy az emlékeidből egy dallam. Dúdolnod se kell, anélkül is beférkőzik a gondok mögé, a lelkedbe. Ténfereg, gomolyog benned a dallam,  és szíved következő dobbanása egy picit hangosabb, egy picit mélyebb lesz.                                                        

Hosszú perceket, órákat, éveket énekeltem ama egyetlen szívdobbanásodért.                                                                                                    De megérte.                                                                                                                  Mert az az egy dobbanás Téged, s engem is az Ég felé emel.

Köszönöm, hogy azt a dallamot valamikor velem énekelted, és köszönöm, hogy szívedbe rejtve minden dobbanásodban magad mellett engem is a Fénybe emelsz!

 

 

jún 05

?

?

 

Lehet, hogy a Halál előtt is van Élet?

Nem tudom.

Minden esetre kipróbálom.

 

 

“Nem tudom, hogy mit teszek pontosan, de azt biztosan megteszem.”

 

 

 

máj 27

Földre szállva

…és gyűlik szívemben a könny                                                                     és érzem kibuggyan                                                                                    mert fáj a szépség                                                                                           és elborzaszt a mélység                                                                         ahonnan e gyönyört nézem

a mélység és a messzeség

az emberség mélysége                                                                                     és gyermekkorom messzesége

nincs reményem…

 

 

 

máj 16

Itt.Most.Örökké.

 

               Látsz engem?                 Tudom, hogy látsz.

               Hallasz engem?             Tudom, hogy hallasz.

               Érzel engem?                  Tudom, hogy érzel.

 

Lenyűgöző idő-és erőmennyiséget pazarolsz elhalványításomra, elhallgattatásomra, elérzéketlenítésemre. De hiába szúrod ki szemeid, hiába tömöd be füleid, hiába kérgesíted bőrödet harcos páncéllá, nem tudsz nem meglátni, nem tudsz nem meghallani, nem tudsz nem érezni.

Itt vagyok bezárva a diliházakban, a kórházakban, a hangzatos nevű “otthonokban”. Én vagyok idebent a börtönökben, a temetőkben, az óvodákban, az iskolákban.                                                                                         Itt vagyok minden végletben.

Elméd megnyugtatására szépen csengő címkékkel cicomázod fel rácsaimat, és kedveskedő nevekkel becézgeted fogvatartóimat.

De Én vagyok idebent, és ha a szemem helyett a felmagasztalt célod bámulod, ha hangom helyett az életednek vélt híreket hallgatod, ha kezem helyett a jövőd vagy múltad gyeplőjét fogod, akkor is, a végsőkig, az utolsó pillanatig is Én leszek. A gyermeked, a beteged, az ősöd, a bolondod, a halottad, a gyilkosod leszek.

És csak azért leszek, hogy célod ábrándos képét elengedve végre szemem csillogásában merülj el. Csak azért leszek, hogy megvezetett híreid helyett tiszta lelkemből fakadó hangomtól zengjen a Te lelked. Csak azért leszek, hogy ficánkoló szíved az ölemben nyugalomra leljen.

Csak azért, és csak addig leszek, míg rácsaimat le nem bontod és elzárt félelmeiden, haragvásaidon, csüggedéseiden, rabságra ítélt örömeiden, ujjongásaidon túl a szívedbe nem engedsz.                                                    Majd ha végre önnön magad leszel, és a múlton és jövőn túl önnön magaddal ide hozzám, az éppen zajló életünkbe érkezel.                             Majd ha fájdalmaid és túlzó ujjongásaid mámorából kikeveredve a jelen békéjét éled és hirdeted.                                                                                       Majd akkor abbahagyom az üvöltözést, a falak kaparását, a rugdosást, a gyilkolást, az eszeveszett rohangálást, mert akkor már nem kell megdöbbentésekkel Tőled csendet kérnem.                                                  Majd akkor abbahagyom a néma bujdoklást, a folytonos sírást, a rajtad való csimpaszkodást, a hidegvérű bántást, a meghalást, mert akkor már nem kell síri csend, hogy szíved alig hallható dobbanását észrevedd.

Majd akkor Te is béketelt szeretet leszel, és végre kezed elengedve én is az lehetek.                                                                                                                    Akkor végre megengeded, hogy Én Te legyek.

Mert Te boldog akkor leszel, mikor az utcákra, a világba, az otthonodba, önmagadba engeded a bolondot, a beteget, a bűnöst, az öreget, a halottat, a gyermeket, és végül aztán a boldog, teljes EMBERT.                           Engem.                                                                                                                                     Tudod, hogy így van.

Én voltam, vagyok, és amég kellek, addig leszek. Minden szemfedő, fülvédő, csillogó máz ellenére Te kristálytisztán látsz, hallasz, érzel Engem.          Tudom, hogy így van.

 

 Én a ‘leszek’  helyett ‘vanni ‘ vágyom. De tudásom birtokában, miszerint nincs idő, csak a végtelen, én türelemmel kivárom, míg Te sem csak ‘leszel’, hanem most itt VAGY velem.

Addig szeretettel üvöltök, csípek, rúgok, gyilkolok, lázadok, haldoklok, hallgatok, többször és újra meghalok, majd újjászületve öledbe pottyanok, hogy szívedet a könnyek kimossák. De amint nyitott szíveddel megérkezel az Életbe, mindet abbahagyom és csak a szeretetben fogom a kezed, nézem a szemed, bátran érezlek, és engedem, hogy most, itt, tegnap, ma, holnap, örökké egy legyél énvelem.

Ott legbelül ‘vanni’ vágyol Te is. Én szeretetben megvárom, míg magadnak megengeded. Fáradhatatlanul nyújtom kezem, nyitom szemem, és dúdolom dalomat, míg észre nem veszel, és ‘vagyásodnak’ teret nem engedsz.

Várlak.

Ha itt lesz az idő, majd gyere el.

 

 

ápr 15

Legszebb illúzióink

Képtalálat a következőre: „valóság”

Kezek milliárdjai szolgálják hűen testeinket. Megállás nélkül gondolataink fonalából zászlókat szőnek, a zászlókra jelszavakat hímeznek, majd a végső elernyedésig hordozzák a zászlókat a magasba tartva szerteszét a világban.  Eldobják, felveszik a porból, mossák, vasalják, továbbadják, lengetik, nyújtózkodva mutogatják a szentnek kikiáltott zászlókat.

Testünkben nagy hajlandóság van, hogy a zászlókat szépnek, csúnyának, takarosnak, élhetőnek, haszontalannak, ócskának, modernnek, tökéletesnek, átlagosnak, újnak, színesnek vagy átlátszónak, nagynak vagy kicsinek, jónak vagy rossznak, igennek vagy nemnek nevezzük el.              De kezeinknek, tenyereinknek, ujjainknak nincs hite a zászlókban, csak csendes szolgálatban vannak. Nekik nem dolguk elhinni illúzióinkat. Ők minden önbecsapásunkat hűen, tisztelettel és a legnagyobb alázattal kiszolgálják. Bármely illúzióba beleveti magát testünk, ők néma erővel, pótolhatatlanul csak teszik dolgukat, szolgálják aktuális illúzióinkat.

Építik a házat, a meleg otthonunk illúzióját.                                                           Sütik a kenyeret, az élet szeretetének illúzióját hirdetve.                                    Írják a betűket, a szabadság illúziójába ringatva testünket.

És a legszebb illúzióink:                                                                                                a Ölelés, az Önzetlenség, a Szabadság, az Egészség, az Ima,                     melyek a legfinomabb selyemből, a leggondosabb kézimunkával készültek, és a legerősebb kezek tartják magasba őket.

Gyönyörű jelszavak, gyönyörű zászlókon: az emberiség leggyönyörűbb illúziói, melyek véráldozatok közepette, könnyben ázva, mosolyokkal díszítve is örökkön lengedeztek.                                                                                A legszebbek.                                                                                                                De illúziók. Ezek is csupa gondolatfonalból életre kelt jelmezek. Angyalruhát öltve, jóságos ködbe burkolva, magasztosságot megélve lengedeztetjük a zászlóit.

Csodálatos, inspiráló és főhajtásra kényszerítő gondolat, miszerint létezik szeretettel átjárt ölelés, önzetlen segítés, szárnyaló szabadság, egészségtől kicsattanó test, lélekmentő ima.                                                                               Pedig nincs. Egyik sem.                                                                                             Csak a kezeink hű szolgálatával létrehozott illúziók lengnek körbe minket.

Egyik nap ezek a zászlók elégtek, és a tűzben a legszebb zászlóim égtek el. Gyönyörű, fájdalmas lángba borult a világ körülöttem, és én csak sírtam, jajgattam. Kezeim megpihentek egy pillanatra.                                                  De a legszebb tűz hamvai alatt, a legszebb illúziókon túl felderültem, mert megleltem a legigazabb illúzióinkat.

 

Kacagva és elszántan szőttem, hímeztem és kifeszítve, mereven tartottam és hordoztam a szentnek vélt, nem szép, de legalább igaz illúziókat.

Az emberiség legigazabb illúziói, miszerint nincs ‘szeretet’ és ‘nem szeretet’, nincs ‘igen’ és ‘nem’.                                                                                                      Az ölés ugyanabból a szeretetből születik, mint az ölelés.                               Az önzőség és önzetlenség táptalaja, eredménye, jutalma minden esetben ugyanaz.                                                                                                                          A börtön falát ugyanaz építi fel, mint aki lerombolásával a szabadságot visszaadja.                                                                                                                       A betegség és egészség egyazon test szeretetteli útmutatása.                       És igenis, az istenkáromlás is a legszeretettelibb ima.

Hisz egyazon kéz munkája mindkettő. Az én kezemé, a te kezedé: az emberiség kezéé. A pofont és az ölelést ugyanaz a kéz adja. És a kéz nem hibázik. Ők a néma szolgálatot becsülettel végrehajtják.

Örömittas mámorban úszva, öntelten hátradőlve csodáltam önnön kezemmel gondosan, precízen készített illúzióimat. Örültem, mert bár nem szépek, de igazak. Elégedetten pöffeszkedtem, mikor a többiek a szépséget kutatva hozzám fordultak, és én egyik kezemmel arcukba vágtam a hamvakat, másikkal pedig nekik szegeztem igaznak kikiáltott zászlóimat.

Az emberiség legigazabb illúziói voltak.                                                                   A legigazabbak.                                                                                                             De illúziók voltak.

 

Így aztán egyik nap a magányos pöffeszkedést megelégeltem, és én magam elégettem a legigazabb jelszavakkal kidíszített zászlóimat. Ez más tűz volt. Gyönyörű volt ez is, de már nem jajgattam. Ez volt az én tisztítótüzem, melyet magam alatt én gyújtottam beláthatatlan következményeit és felelősségét tudatosan vállalva.

Hamuvá égtek a legigazabb zászlók is, elporladtak az emberiség legigazabb illúziói is bennem. Azt hittem nem marad utánuk semmi. Nem volt mire várnom, az ürességre készültem.                                                                             De ezzel a tűzzel megszületett a számomra legcsodálatosabb dolog, mit a földkerekségen valaha is észleltem: ÉN születtem.

A legcsodálatosabb, de legrövidebb élet bukkant fel ÉN-bennem, mert születésem pillanatában semmivé foszlottam, és a Mindenbe olvadtam.

Most ÉN nem vagyok, csak a belőlem is táplált csodálatos világ van körülöttem meg bennem.

 

Nincs ölés és ölelés. Csak az érintés van.                                                       Nincs szárnyalás és láncra verés. Csak a létezés van.                                   Nincs istenkáromlás és nincs lélekmentés. Csak ima van.                         Nincs önzés és önzetlenség. Csak a tett van.

A perzselő tüzek után csak csendes szolgák maradtak, kik néma alázattal, elpusztíthatatlan erővel végzik dolgukat. Nem azt a dolgot, melyet az illúziókból táplált, zászlóra hímzett jelszó ad, hanem azt, melyre a szívem utasítja.  A szívem, melyben nincs helye önzetlenségnek, szabadságnak és pöffeszkedő áligazságoknak. Ott nincs helye még a legszebb és legigazabb illúzióknak se. Oda nem férnek be többé a szavak, mert a szívemben a szavak nélküli tetteknek kell a helye.

 

 

 

ápr 07

itt-ott-hon

Itthon ülők egymagamban. Bár nagyon, nagyon fontos lenne tudnom, hogy itt vagyok-e itt, és ott-e a hon? Itt-ott-hon. Egyszerű betűk egymás mögé rakva, melyek kimondása, végiggondolása a lelkemet égeti minden alkalommal. Döntést követel a szívem minden percben, egy határozott igent, vagy egy határozott nemet. De nem tud elbillenni még. Még egyensúlyoz gyakorlatlan kötéltáncosként egy fűcsomókból, füstből, felhőkből, gondolatszálakból, érzelem-gomolyagokból összesodort határon. Ha elbillen: vagy a betonra ugrik nagy fürgeséggel és fut tova dolgát intézve vidáman, vagy a másik oldalon szénába ugrik fejest és hempergőzik boldogan a domboldalban lefele.

Kell döntenem? Vagy kötéltáncosságom kellene inkább tökélyre fejlesztenem, hogy ha le is billenek olykor egyik-másik oldalra, akkor is könnyedén visszaugorhassak? Vagy gátugró képességem kellene inkább előszednem, és a kötél létét meghazudtolva kedvemre lépdelni át fölötte ide-oda? Oda-ide. Itt-ott. Hon.

Szent, falusi hatalmak ülnek szívemre”. Lélegzem, érzem, ereimben csörgedezik ez a szentség, gondolataimat elárasztja, érzéseimet tüzeli, testemet hevíti, lelkemet mardossa. Nem hagy nyugodni, és mégis az egyetlen, ami megnyugtat. Nem hagy aludni, és mégis az egyetlen, mely legszebb altatómat fújja.

Tudom, hogy itt, a templomban állva, könyörgéseket, példázatokat olvasva, szent éneket zengve, vagy csak a csengőt nagy alázattal tartva, aki szemben ül velem, angyalnak látja gyarló testem. Pedig szárnyam itt sem hordom, és nem dicsőíti glória fejem. De az ő lelkükben én mindig angyal voltam, és mindig az is leszek.

Tudom, hogy itt az utcán gumicsizmában végigslattyogva, ki szépnek mond, az nem azért mondja mert vak, hanem mert lát. Tényleg engem lát. Engem. Teljes valómban.

Tudom, hogy itt minden néni, ki rám néz, karon fog, és azt mondja: szeret, nem világba kiáltott szavakat dobál utánam, hanem a lelkembe hatol lelkével.

Tudom, hogy itt a temetőben a hátsó sorban állva, ki rám pillant, azt gondolja, a jó Isten küldött, hogy fájdalmát enyhítsem, és pillantásommal a reményét erősítsem.

Tudom, hogy nekik fontos vagyok. Sőt! Itt tudom, hogy vagyok!

Nem azért, mert mondja bárki is. Nem azért, mert Blanki néni, Toncsi bácsi, Gizi néni, öregek, vének, szülők, gyerekek dicsérnének, vagy magasztalnának. Csak egyszerűen tudom és érzem. Itt érzem a létem. Itt érzem, hogy észrevesznek. Ha megjövök, érzem, hogy éreznek. Hogy fizikai létemet érzékelik, észrevesznek, és látnak engem.

 

És a kötél másik oldalán? Ott nem vagyok. Ott nem vagyok sem angyal, sem ember a szemekben. Csak egy hang vagyok. Vagy egy játék, vagy egy mozdulat, vagy egy legyintés. Talán egy név vagyok. Talán. Ott csak magam számára vagyok. Ott egy nemes harc vagyok a magam szemében. Ott nem tudja senki, ha megjöttem. Ott nem mondja senki csak úgy, hogy szeret. Ott nem vagyok csak úgy szép senkinek. Ott nem tudják, ha beszélek, akkor kihez és minek beszélek. Ott minden összefüggéstelen. Ott sok minden embertelen.

Még.

Abba kapaszkodok, hogy ott talán nekem is jut a jobbítás színjátékában egy parányi szerep. Hogy az én itthonom szeretetét megízlelve talán másoknak ott hon lehet.

 

 

Már 21

Lenni

Végrehajtandó feladatok sokaságaként élem az életem, a mindennapjaim a  jutalmazás és büntetés szövevényes hálójával átszőve. Minden lehet jutalom, és ugyanazon dolog bármelyik percben büntetéssé is válhat. Sőt! Akármikor kikerülhet a jutalom-büntetés hálójából, és akármikor feladattá avanzsálódhat. És egy napon belül ugyanazon dolog akár mindhárom szerepét kijátszhatja.

A fő feladataim egyike szentélynek kapott testem táplálása. Messzebbre ér el ez, mint a krumpli és a puding bekebelezésének teljesítése. Emberré válásom, fizikai világom, a Földünk elfogadása, mit magába foglal ez az egyszerűnek tűnő, hétköznapi tevékenység. Eddig a jutalom-büntetés-táplálás-böjtölés négyeséből bármely kettő összepárosodhatott. Táplálékom lehetett jutalom vagy büntetés, sőt válhatott a fizikai evés spirituális böjtté is. És mindez fordítva és össze-vissza akárhogy.

Ez az én játszmám. Ezt önmagammal meg az emberiséggel játszom. És ők türelmesen játszanak velem. Belemennek az ingámba, hol ámulva hallgatva megvilágosodásom mérföldköveit, hol szidva értük. Majd még ugyanaznap elámulnak fizikai valómtól és tetteimtől, hogy utána megfutamodjanak előlem. Én meg buzdítom a játékra őket, majd percek múltán korholom érte mindnyájukat, és bennük önmagamat.

Jó volna ezt a játszmát letenni, abbahagyni, és a játék bábszerepei alól a többieket felmenteni.                                                                                                                                     Jó volna az evés öröméért enni, a szerelem csodájáért eggyé válni, a Föld szeretetében manifesztálódni, a létezés öröméért Embernek lenni. Jó volna ebben a fizikai testeben is Szeretetnek lenni.                                                                                         Jó volna a születésemért, Földre csöppenésemért nem haragudni, hanem hálásnak lenni. Jó volna angyalságom tudatában is testemet és az embereket élvezni és szeretni. Jó volna testnek-léleknek-szellemnek és mennyei valóságnak lenni.

Jó volna teljesnek lenni.

Jó volna nem Feladatnak, hanem Létezésnek, Létező Örömnek lenni.

Jó volna egyszerre Lenni és Szeretni.

Adj, Uram, erőt, ezt bátran megélni!                                                                                         Adj, Uram, látást, a teljességem csodájában gyönyörködni!                                             Adj uram, tudást, ennek a boldogságát ép ésszel elviselni!                                               És adj, Uram, szívet, hogy a többieknek itt a Földön ezt szeretetben el tudjam mesélni, ki tudjam dalolni, át tudjam ölelni!

 

 

Már 10

A Nagy Jelenet

Van egy jelenet, amit ma eljátszhattam volna. Régóta vágyott jelent, melyet most nagy keggyel rám osztott az Élet. Azt hiszem, talán ezt a szerepet játszottam egészen idáig, de ez lett volna a nagy monológ, a nagy finálé, a vastapsot vonzó nagy alakítás, amire egészen idáig készültem.

De én a szerepet a csodálatos befejezés előtt visszaadtam, és a színpadról lejöttem. Visszaadtam és lejöttem, mert felismertem a szerep szerepségét. Felismertem a hazugságot, melyet egészen idáig önmagamnak hajtogattam igazságnak vélve minden szavát.

De szép hazugság volt, Istenem, de szép! Minden betűje olyan kábítóan csillogott, és minden betű hajlata, pontja, vonala szerény álruhát öltve engem vonzott, húzott, éltetett. A csodás, magasztalt, imádott, biztonságot nyújtó hazugság: miszerint a Szerep Én vagyok.                                                                                                                     Még kimondásakor is megborzong testem, olyan csodálatos volt ez a valóság, amiben eddig éltem. Ez a szerep olyan szép volt, és ez a Nagy Jelenet olyan tökéletesen megkomponált!

Mosolyogva sajdul bele testem, mert tökéletes díszlet, jelmez, statisztahad vész kárba, minden, mit eddig építgettem.

Sajdul testem, de mosolyog lelkem, mert jelenetem kudarca Életem örömünnepe. Hisz hatalmas dolgot tettem: nem engedtem, hogy a szerep nyakon ragadjon és rabjává tegyen. Ha most végigjátszottam volna ezt, biztos, hogy a fülembe zúgó taps, a szememmel meglátott örömkönnyek, a testemben megélt bizsergés kísért volna, és szerepem szépsége bűvöletbe ejt.

Egy darabig.

Aztán minden erőmet bevetve új közönség, új díszlet, új jelmez, új játszótárs után kajtatva nyugtom nem lett volna, míg újra meg nem kapom valamelyik társulatban ‘A Szerepet’. Aztán testem újra ujjongást színlelne, hogy elmémnek becsülettel megfeleljen, és igazolja a sok eltékozolt, elköltött, elhazárdírozott energiát, mit ‘A Szerepbe’  fektettem.

De a szívem üres maradt volna…

Az életem nem élődne.                                                                                                                A testem a pusztulás felé sodródna.

Így hát visszaadtam a társulatnak ‘A Szerepet’. Nincs több színjáték, nincs több díszlet, nincs jelmez.                                                                                                        Helyette sugárzó szív, élődő élet, ragyogó test.

Én már nem várok vastapsot, örömkönnyeket, éljenzést. Helyettük nyugalom lesz a lelkemben. Kíváncsian figyelem a bomló rügyeket, a repülő madarat, a siető hangyákat, a szívem dobbanását, mert tudom, hogy az valós. Tudom, hogy az az igaz Élet.

Nincs semmilyen Nagy Jelenet. A színfalak mögött, a tapsokon, az éljenzésen, a reflektorfényen túl kezdődik az Élet.

 Szomorúnak, unalmasnak tűnik az Élet?

Számomra szomorúbb a nagy csillogásba takart üres szív, és unalmas ugyanazt a darabot újra és újra megrendeznem és végignéznem.

 

 

Már 04

Ti meg Én

Édesapám szemének csillogása tündöklik minden pillantásomban.                  Édesanyám játszi szőkesége táncol bennem a szél minden fuvallatára arcomat csiklandozva.

Hús vagyok a húsotokból, melyet sebészi pontossággal metszettek ki belőletek.                                                                                                                           Vér vagyok a véretekből, melynek minden cseppjét gondos angyalkezek csapolták le, és csepegtették az én testembe.                                                        Lélek vagyok, melyet Ti saját lelketekből kitépve adtatok nekem.                     Szikra vagyok, mely a Ti elmétekből pattant a világ, az emberség, a tettek mezejére.

Ez vagyok. És azért jöttem, hogy éljek, szeressek, és lángba borítsam a Földet. Nem pusztulást és vészt hozó, haragvás szította lángnak; hanem az egekig felszökkenő, emberszíveket felmelegítő, napfény táplálta örök izzásnak szültetek erre a világra.

 

 

 

Régebbi bejegyzések «