«

»

Már 10

A Nagy Jelenet

Van egy jelenet, amit ma eljátszhattam volna. Régóta vágyott jelent, melyet most nagy keggyel rám osztott az Élet. Azt hiszem, talán ezt a szerepet játszottam egészen idáig, de ez lett volna a nagy monológ, a nagy finálé, a vastapsot vonzó nagy alakítás, amire egészen idáig készültem.

De én a szerepet a csodálatos befejezés előtt visszaadtam, és a színpadról lejöttem. Visszaadtam és lejöttem, mert felismertem a szerep szerepségét. Felismertem a hazugságot, melyet egészen idáig önmagamnak hajtogattam igazságnak vélve minden szavát.

De szép hazugság volt, Istenem, de szép! Minden betűje olyan kábítóan csillogott, és minden betű hajlata, pontja, vonala szerény álruhát öltve engem vonzott, húzott, éltetett. A csodás, magasztalt, imádott, biztonságot nyújtó hazugság: miszerint a Szerep Én vagyok.                                                                                                                     Még kimondásakor is megborzong testem, olyan csodálatos volt ez a valóság, amiben eddig éltem. Ez a szerep olyan szép volt, és ez a Nagy Jelenet olyan tökéletesen megkomponált!

Mosolyogva sajdul bele testem, mert tökéletes díszlet, jelmez, statisztahad vész kárba, minden, mit eddig építgettem.

Sajdul testem, de mosolyog lelkem, mert jelenetem kudarca Életem örömünnepe. Hisz hatalmas dolgot tettem: nem engedtem, hogy a szerep nyakon ragadjon és rabjává tegyen. Ha most végigjátszottam volna ezt, biztos, hogy a fülembe zúgó taps, a szememmel meglátott örömkönnyek, a testemben megélt bizsergés kísért volna, és szerepem szépsége bűvöletbe ejt.

Egy darabig.

Aztán minden erőmet bevetve új közönség, új díszlet, új jelmez, új játszótárs után kajtatva nyugtom nem lett volna, míg újra meg nem kapom valamelyik társulatban ‘A Szerepet’. Aztán testem újra ujjongást színlelne, hogy elmémnek becsülettel megfeleljen, és igazolja a sok eltékozolt, elköltött, elhazárdírozott energiát, mit ‘A Szerepbe’  fektettem.

De a szívem üres maradt volna…

Az életem nem élődne.                                                                                                                A testem a pusztulás felé sodródna.

Így hát visszaadtam a társulatnak ‘A Szerepet’. Nincs több színjáték, nincs több díszlet, nincs jelmez.                                                                                                        Helyette sugárzó szív, élődő élet, ragyogó test.

Én már nem várok vastapsot, örömkönnyeket, éljenzést. Helyettük nyugalom lesz a lelkemben. Kíváncsian figyelem a bomló rügyeket, a repülő madarat, a siető hangyákat, a szívem dobbanását, mert tudom, hogy az valós. Tudom, hogy az az igaz Élet.

Nincs semmilyen Nagy Jelenet. A színfalak mögött, a tapsokon, az éljenzésen, a reflektorfényen túl kezdődik az Élet.

 Szomorúnak, unalmasnak tűnik az Élet?

Számomra szomorúbb a nagy csillogásba takart üres szív, és unalmas ugyanazt a darabot újra és újra megrendeznem és végignéznem.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Az alábbi HTML kódok használhatóak: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>