«

»

ápr 07

itt-ott-hon

Itthon ülők egymagamban. Bár nagyon, nagyon fontos lenne tudnom, hogy itt vagyok-e itt, és ott-e a hon? Itt-ott-hon. Egyszerű betűk egymás mögé rakva, melyek kimondása, végiggondolása a lelkemet égeti minden alkalommal. Döntést követel a szívem minden percben, egy határozott igent, vagy egy határozott nemet. De nem tud elbillenni még. Még egyensúlyoz gyakorlatlan kötéltáncosként egy fűcsomókból, füstből, felhőkből, gondolatszálakból, érzelem-gomolyagokból összesodort határon. Ha elbillen: vagy a betonra ugrik nagy fürgeséggel és fut tova dolgát intézve vidáman, vagy a másik oldalon szénába ugrik fejest és hempergőzik boldogan a domboldalban lefele.

Kell döntenem? Vagy kötéltáncosságom kellene inkább tökélyre fejlesztenem, hogy ha le is billenek olykor egyik-másik oldalra, akkor is könnyedén visszaugorhassak? Vagy gátugró képességem kellene inkább előszednem, és a kötél létét meghazudtolva kedvemre lépdelni át fölötte ide-oda? Oda-ide. Itt-ott. Hon.

Szent, falusi hatalmak ülnek szívemre”. Lélegzem, érzem, ereimben csörgedezik ez a szentség, gondolataimat elárasztja, érzéseimet tüzeli, testemet hevíti, lelkemet mardossa. Nem hagy nyugodni, és mégis az egyetlen, ami megnyugtat. Nem hagy aludni, és mégis az egyetlen, mely legszebb altatómat fújja.

Tudom, hogy itt, a templomban állva, könyörgéseket, példázatokat olvasva, szent éneket zengve, vagy csak a csengőt nagy alázattal tartva, aki szemben ül velem, angyalnak látja gyarló testem. Pedig szárnyam itt sem hordom, és nem dicsőíti glória fejem. De az ő lelkükben én mindig angyal voltam, és mindig az is leszek.

Tudom, hogy itt az utcán gumicsizmában végigslattyogva, ki szépnek mond, az nem azért mondja mert vak, hanem mert lát. Tényleg engem lát. Engem. Teljes valómban.

Tudom, hogy itt minden néni, ki rám néz, karon fog, és azt mondja: szeret, nem világba kiáltott szavakat dobál utánam, hanem a lelkembe hatol lelkével.

Tudom, hogy itt a temetőben a hátsó sorban állva, ki rám pillant, azt gondolja, a jó Isten küldött, hogy fájdalmát enyhítsem, és pillantásommal a reményét erősítsem.

Tudom, hogy nekik fontos vagyok. Sőt! Itt tudom, hogy vagyok!

Nem azért, mert mondja bárki is. Nem azért, mert Blanki néni, Toncsi bácsi, Gizi néni, öregek, vének, szülők, gyerekek dicsérnének, vagy magasztalnának. Csak egyszerűen tudom és érzem. Itt érzem a létem. Itt érzem, hogy észrevesznek. Ha megjövök, érzem, hogy éreznek. Hogy fizikai létemet érzékelik, észrevesznek, és látnak engem.

 

És a kötél másik oldalán? Ott nem vagyok. Ott nem vagyok sem angyal, sem ember a szemekben. Csak egy hang vagyok. Vagy egy játék, vagy egy mozdulat, vagy egy legyintés. Talán egy név vagyok. Talán. Ott csak magam számára vagyok. Ott egy nemes harc vagyok a magam szemében. Ott nem tudja senki, ha megjöttem. Ott nem mondja senki csak úgy, hogy szeret. Ott nem vagyok csak úgy szép senkinek. Ott nem tudják, ha beszélek, akkor kihez és minek beszélek. Ott minden összefüggéstelen. Ott sok minden embertelen.

Még.

Abba kapaszkodok, hogy ott talán nekem is jut a jobbítás színjátékában egy parányi szerep. Hogy az én itthonom szeretetét megízlelve talán másoknak ott hon lehet.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Az alábbi HTML kódok használhatóak: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>