feb 22

Lelkem hamvainak

                                           Azt kérded: mivé lettem?                                                                                         Hamuvá égett nálad a lelkem.                                                                                  S bár hamuvá én porlasztottam,                                           lenyelni még nem tudtam.

                                  Még ízlelgetem aszott, gyönge lelkem,                                       még magam is elhiszem, hogy hamuvá égett benned.

 

                                  Majd nemsoká szemem lecsukva                                                                           magamhoz veszem arany hamvaimat,                                                            és hálával telt szívvel újraélesztem                            aranyhamvamból aranyvirágimat.

                                      És az a virágom lesz százszorta igazabb,                                  mert dac helyett az elengedés lesz benne a vigasz.

 

 

 

feb 06

Az úton maradni

Karácsonykor kezdetem először hallani a csendet.                                               Karácsonykor kezdtem először tudni a semmit.                                             Karácsonykor kezdtem először érezni a mindent.                                                               És most másodszor a hó, a jég, a fagyott hideg után az első napsütötte, langy szellőben lengedező napon. Most is. Mindkét fülemmel és szívemmel hallom a csöndet. Nem a síri csöndet, hanem a nyugalom csöndjét.                                       Eddig nem is gondoltam vele, csak most érzem igazán a csalódottságomban, hogy elmémben még ott volt a várakozás. Ő még el tudta volna hallgatni a harsonákat, a pörgő dobokat, az örömujjongásokat. Ő még füttyögő, madárcsicsergő olvadozásban szeretett volna fürdőzni.

De szívemről már leolvadt minden jégcsap. Nincs ‘szüksége’ napsütésre, madárcsicsergésre, örömvágyó füttyögésre.  Nem ‘kell’ már a tavasz olvadást ígérő reménysugarába görcsösen kapaszkodnia. Nem ‘kell’ megmenteni többé, mert megmentődött önmaga által.                                                                                             Most érzem igazán először azt a megingathatatlan kősziklát, amin szívem trónol. Már nem játékszer többé, hanem nagy elhagyatottságából méltósággal, alázattal kiemelkedő úrnője testemnek, elmémnek. Nekem. Oly úrnő, ki megtanulta a játék közben, hogy a trón nem a hatalmaskodónak, hanem mindenek legalázatosabb szolgájának építtetett.

Még nem tudom, hogy kell nem akarni a napsütést, csak kedvemre lubickolni benne.                                                                                                                                             Még nem tudom, hogy kell nem belehalni a madárcsicsergés gyönyörébe, hanem együtt dalolni vele.                                                                                                                       Még nem tudom, hogy kell nem húsba marcangoló sóvárgással vágyni az éltető fütyörészésre, csak fogadni, megélni, és új nótákat tanulva, fütyörészve az úton maradni.

Még nem tudom, de megtanulom.                                                                                         Ez sem lesz könnyű lecke, de már nemcsak tudom, hanem szívemben érzem, hogy a lecke minden nehezen kiolvasható betűje a legédesebb, leggondosabb, legtisztább szeretetben született.

 

 

 

feb 01

Van

Van egy mélységem.                                                                                                             Nem tudnám jól megmondani, hogy ez hol kezdődik és hol végződik bennem. Ez a mélység a szívemben van, a lelkemben? Vagy a hitemben? Vagy a sejtjeimben kódolt életismeretben? Nem is tudom, hogy a fenti-lelki-mennyei világot, vagy ezt a földi-emberi paradicsomot ismeri a lényem teljes mélységében.                                    Vagy talán mindegyiket?                                                                                                             Vagy egyiket sem?

Van egy tudásom.                                                                                                                          De nem igazán tudnám jól megmondani neked, hogy miről. A láthatón túli, angyalokkal-lelkekkel-magasztos ideákkal-segítő lényekkel benépesített világról? Vagy erről a kézzel látható, szemmel ízlelhető, füllel szimatolható, orral tapintható örömökkel, természeti és emberi csodákkal, gyönyörökkel gondosan berendezett világról?                                                                                                                                            Vagy mindkettőről?                                                                                                                       Vagy egyikről sem?

És vagyok Én.                                                                                                                               Erről sem tudok senkinek hiteles felvilágosítással szolgálni. Ki vagyok Én? És hol vagyok Én?                                                                                                                                    Én vagyok az a magasztos lélek és nemes szív, ki aggódva, szeretve, magát olykor felemelve, majd mocsárba taszítva kallódik a látható, de őt magát tetten nem érhető világban?                                                                                                                                   Vagy Én vagyok az a minden gyönyört és örömöt ígérő és megérdemlő csodálatos test, mely nagyon is látható, tapintható, ízlelhető, megszagolható? A test, mely teljes lényében, minden porcikájával e világba, erre a Föld nevű csodára való, de mely testnek mégis minden hajlatát az égiék formálják, minden ízét, illatát az angyalok lehelik rá?                                                                                                                 Vagy én lennék az a pallérozott elme, mely e testben lakozik, de melynek sugallatai a világlélekből szállnak belé? Az elme, mely most is igyekszik csetlőn-botlón szavakká gyúrni a nagyon is valós, testem által felmelegített pihe-puha ágy ölében megszületett hajnali, mélyről felbukkanó lelki rezdüléseimet. Ez az elme, mely olykor teljes tisztánlátásban fürdőzik, de máskor az őrület szélére taszítja minden sejtemet, és egy hajszálon múlik, hogy a teljes öntudatlanság mocsarába be ne essem.                                                                                                                                            Vagy én lennék mindegyik?                                                                                                      Vagy egyik sem?

Melyik mondatomban hazudok,  nem csak Neked, hanem még magamnak is? És melyik mondatomon csillog az igazság, mely még talán magam számára is csak szajkózott szavak egyvelege; és értelmük, mély rezgésük sokszori ismétléssel gyengéden  még csak most formázza önnön testem, földi-égi leképeződésem?   

Talán mind én vagyok. Talán dolgom annyi, hogy önnön magam minden szálát a tudással és mélységgel összeismertessem, és jó barátságuknak záradéka, kedélyes találkozásaik színhelye az én e világi testem legyen.

Talán tényleg igaz lehet, hogy ama fönti-lenti, isteni-emberi, mennyei-földi kegyben részesültem, hogy a legnagyobb mélységbe hatolva, minden tudás birtokában, testem gyönyörének teljes pompájában dolgom már csak a létrák keresése, a hidak építése lenne magamban és a világban?

A mélységbe bátran alámerülve, minden tudást felkutatva, testem ragyogásában gyönyörködve, biztos, erős, nyugodt hangon kinyilatkoztatom: hogy nincs föld és ég, nincs fent és lent , nincs Isten és ember . Minden egy. És az  a mennyeinek-földöntúlinak-elérhetetlennek vélt boldogság itt van most, ebben a pillanatban is bennem, meg benned és mindenben . A Mennyország nem ‘valahol’ van, hanem itt ragyog szerényen, de örökkön a létezés minden rezdülésében.

A létrák. A hidak. A szeretet. Ezt kell keresnem. A hidakat, a létrákat kell a mélység nyugalmából erőt merítve, a tudásom legjavát beleadva, testem gyönyörének minden gyöngyöző verejtékével építenem. Örökkön, mindenhol, mindenben a boldog létezés útján a szeretetet meglelnem és ujjongva hirdetnem.

Mert minden gyászhír, pletyka, szószátyár fecsegés és rémhírkeltés ellenére a szeretet és boldogság létezik. Van.

 

 

 

 

jan 27

Angyalszárny

Ne bánd, hogy gyermeked  nem lehettem,                                                                                                                                         Hogy két karod ölelő szeretetében meg nem merítkeztem.

Hiszem az Életet, s már érzem, hogy a Halál nem kegyetlen,                                                                                                                                       Csak erre a Földre nekem nem most kellett megszületnem.

 

Örökkön nem tarthatsz szíved gyászos csendjében,                                                                                                                                   Angyalszárnnyal Napsugárba engedned kell!

 

 

jan 20

Boldogságra ítélve

 

Létezésem minden napján, létem napjainak minden percében boldogságra ítéltettem. Időn túli öröklétem és boldogságom elválaszthatatlan jó pajtások.  Ez a boldogság nem amaz földi béklyó, melyet nap-nap után emberi testbe zárva hajszolunk. Nem vágy táplálta kéj, vagyon, haszon, hírnév, élmény, szemvidító újdonság, csillogás. Nem a búfelejtés divatos jelszavával teletűzdelt felszínes fogyasztói kacagás. Ez a boldogság nem negédes, kedveskedő, édeskés tejszínhab, mely könnyed bájjal kívülről kenegetjük lelkünket.

Ez a boldogság az a másik.                                                                                           Az a másik, mely nehéz aranyrögként tartja lelkünk a földön. Ez a boldogság az a másik, mely fájdalmakon, szenvedéseken át, a tudattalan tudatosodásával csepeg szívünkbe.                                                                           Ez a boldogság az a másik, melyet viselni, felelősséggel viselni tudni kell. Ez a boldogság feladatot, teendőt, munkát ad nekem.

Ezt a boldogságot nem lehet hangzatos szavakkal, ragyogó képekkel, csilingelő dallamokkal a maga valóságában visszaadni. Csak próbálkozom vele. Szárnypróbálgatásom hű segítője az örök természet. Minden fa, minden fűszál, minden csobogó patak és viharos óceán, minden apró kavics és hegynyi kőszikla ezt a boldogságot hirdeti szerényen, de kikerülhetetlenül, a maga teljes lényében.

Én nem megfestem a fák erdeit, mert én magam vagyok az erdő békét adó csendje.                                                                                                                         Én nem komponálom dallá a szél zúgását, mert bennem, belőlem, általam szól minden percben a szférák zenéje.                                                                       Én nem hallgatom a patak csobogását, mert ereimben csörgedez a lelket tisztító nedű.

 Szememben a mezők tarkasága ring, az örök tisztaságot hirdetve.                   Arcomból a nap sugara ragyog, az örök igazságot éltetve.                                  Testemet az isteni szellő formálja, az örök szépséget magasztalva.                  Földi létezésem oka és értelme annyi csak, mint a füveknek, erdőknek, virágoknak, patakoknak, kavicsoknak: a mennyei boldogság és szépség leképeződése és hirdetése ebbe a csodálatos földi-emberi-mennyei világba.

De ezt a boldogságot nem elég hirdetnem. Ezt a boldogságot nap-nap után élnem kell.                                                                                                                          Nemes szenvedéseitek, jajszóval kísért fájdalmaitok, vágyhajszolt gyönyöreitek forgatagában ezt a súlyos, arany-boldogságot nap-nap után nekem élnem kell. Ez az én felelősségteljes dolgom. Ez az én boldogan végrehajtott ítéletem.                                                                                                      Lehet, hogy hihetetlen és nevetséges és szánalmat és haragot keltő, de én itt, köztetek, a legnagyobb nehézségeitek örvényében boldogságra ítéltettem.

Úgyhogy bátran hitetlenkedem, nevetek, szánok és haragszom magamra, magamért, veletek, értetek, de mindég és örökkön azt a másikat, azt a mennyei-emberi boldogságot hirdetve.

Mert bizton tudom és értem, hogy Te is ezért lettél ember itt a Földön. És tudom, hogy minden tiltakozásod, bánatod, mérgelődésed ellenére velem együtt Te is erre a másikra, erre a mennyei-emberi boldogságra lettél ítélve.

 

 

 

dec 17

Te meg Én

 

Felkötöm szép fehér pörgős szoknyám, mert abban szeretek játszani Veled. A táskámba dobom a papucsom, és mezítláb csattogok be hozzád. Téged nem zavar, nekem meg így kényelmes. Mikor meglátlak, megörül a szívem, mert tudom, hogy együtt szebb napunk lesz.

 Van, hogy Te sírdogálsz, mert hiányzik az Anyukád.                                              Van, amikor mérgelődsz, mert osztozkodnod kell a kisautón vagy a babán.              És olyan is van, hogy fülig érő szájjal, izgatottan már az ajtóban lesed minden              öltözködős mozdulatomat.

Sokféle vagy, és ez a sokféleség adja ki mindazt, ami Te vagy.

Nem tudom, fogsz-e emlékezni arra a sokféleségre, aki fehér szoknyában besündörög hozzád. Nem tudom, meddig fog még csilingelni pici szádon a nevem, meddig fog csengeni füledben a hangom, meddig fog szemed előtt lobogni szoknyám csipkéje. Nem kell tudnom. És a ’rám emlékezésed’ nem is fontos nekem.

De talán ha megsimogatlak. Talán ha énekelek. Talán ha malacot keresek a tenyeredben. Talán ha megcsikálom a talpacskádat. Talán ha megpuszilom a pocakodat. Talán ha megölelem apró testedet. Talán ha magasba röptetlek. Talán ha ölbe veszlek. Talán ha megnevettetlek. Talán ha egy körbe állok Veled.

Talán ha nagyapáink, nagyanyáink énekeit, érintéseit, öleléseit, huncutságait szívemmel, lelkemmel továbbadom Neked.

  Talán azokon a napokon Neked is nyitva marad a szíved.                                       Talán azokon a napokon elapad könnyed és mérgelődésed.                                   Talán azokon a napokon a mosoly marad az, mit ajándéknak ott hagyhatok Neked.

  Azokon a napokon a kedvedért én is bölcsődés leszek.                                       Azokon a napokon dallá válok, és körülölellek, míg szívem Veled együtt sír, kacag,      perleked.

Azokon a napokon egy vagyok Teveled.

Azokon a napokon a dalokban, ölelésekben, szárnyalásokban az ősök minden üzenetével és sugárzó erejével töltekezve a világ megváltását játsszuk el.           Együtt játsszuk és együtt hisszük el.

Csodálatosak azok a napok, és hálás vagyok, hogy erre a játékra magad mellé engedsz.

Tudom, hogy gyökereink tiszta üzenetéből- az ölelésből, az énekből, a simításból, a kacagásból, a röptetésből- Te a jövőt építed fel. Tudom, hogy nevem, hangom, szoknyám suhogása elporlad benned, de a játékunk tovább él, és örökül kapott hiteddel megváltott világot építesz, mikor nagy leszel.

Azokon a napokon olybá tűnik, hogy mi „csak” énekelünk, játszunk, ölelünk, kacagunk. Csak Te meg Én tudjuk, hogy mi azokon a napokon épp világot váltunk. Csak Te meg Én tudjuk, hogy mi aznapra az ölelésben és kacagásban megkaptuk legszebb ajándékunk: Egymást, és Egymásban Önmagunk.

                                                “Oldani vágyom és oldódni vágyom.                                                                                                         Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom.                                                                                                   Üdvözíteni vágyom és üdvözülni vágyom.                                                                                                       Dalolni vágyom és dallá válni vágyom.                                                                                                                            Mind táncoljatok!                                                                                                                            Ékesíteni vágyom és ékeskedni vágyom.                                                                                                             Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.                                                                                                                    Lámpád vagyok, ha látsz engem.                                                              Ki látod mit teszek, hallgasd el munkám.”

 

 

 

 

 

dec 07

Trilógiám 3.- Születésem

szuletes3

Eddig, mint papírzacskót fújt, dobált a szél, és akár egy lepke szárnysuhogásának is játéka voltam.

Eddig azt hittem, ez az Élet: sodródni, hánykolódni, és a legtöbb, mit tehetek, ha a sodródáshoz fintor helyett játszi könnyedségű mosolyt illesztek arcomra.

Eddig azt hittem, munkálkodnom azon kell, hogy ez a mosoly mind természetesebb legyen, hogy ezt a mosolyt magam és a külvilág is mindinkább elhiggye.

Most talán valamit jobban értek, érzek: azt, hogy eddig sírnom kellett, és sírásom nem gyengeség volt, hanem szívem virágának tápszere, éltetője. Azt, hogy eddig szenvednem kellett, de szenvedésem terhe nem az én hiányosságom mutatója volt, hanem valós súly, mely lelkemet addig nyomta, préselte, még gyémánt csillant alatta.

Megszületett a gyémántom, kinyílt a legszebb virágom. Gyémánt került a papírzacskómba. Gyökeret eresztett a zacskóban eddig céltalanul sodródó mag. Minden szélfuvallatnak értelme volt, minden elsodró szárnysuhintás a javamra volt. A viharok során a szemetet elfújta lelkemből a vad erejű orkán.

Oly nemes kincsek maradtak csak meg bennem, melyeket sem idő, sem kor, sem vihar, sem csillogás, sem rémület, sem sivárság, sem üdvrivalgás nem csorbíthat. Csak a teljes, csupasz szeretet ragyog bennem, melyről ugyan minden csábító mázat, de minden felfuvalkodott porszemet is lefújt a világ vihara, mely eddig lelkemet dúlta.

Eddig én éltem a világban.                                                                                            Mostantól a világ él bennem.                                                                                             Eddig a világ vihara dúlt lelkemben.                                                                         Mostantól lelkem csendje csitítja a vad vihart.                                                             Eddig öntudatlan lényként araszolgattam és csapódtam, mikor mihez volt kedve a világnak velem.                                                                                                                                Mostantól szárnyalásom teljes tudatosságában repülök a fénylő napsütésben, és pihenek a csillogó vizek partján, mikor milyen világ teremtéséhez van kedvem.            Eddig minden percem a világé volt.                                                                           Mostantól a világ az enyém minden percben.                                                               Eddig a ‘szeretet’ egy szó volt, melynek megtapasztalását a világtól vártam.                 Mostantól szeretet az egész világ, s benne én magam lubickolok, s szeretek vidáman.                                                                                                                                            Eddig engem szült a világ.                                                                                         Mostantól én teremtek világokat.                                                                                    Eddig a sötétségben rettegve, a fényben hunyorogva a kettő között hánykolódtam.  Most a sötétséget ismerve és tisztelve, tudásom legjavát összeszedve Fényként megszülettem.

Küzdelmes, gyötrelmes, és vakmerő út volt önmagam előre megfontolt gyilkosává válnom. De megérte, s közben én is megértem.

Nehéz munka, de emberi munka volt a szeretetben újra megszületnem.

 

 

 

nov 18

Trilógiám 2.- A kiűzetésem

kiuzetes2Kiűzettem a Paradicsomból.

Fájdalmas vesszőfutás volt. Azt se tudom, hogy vége van-e, vagy még futok. De az biztos, hogy futásomra most eszmélek.

Meztelen vagyok. Se fegyverem, se vértem. Védtelen vagyok, de végtelen vagyok. Félek, mert megijeszt védtelen pőreségem, de bizsereg szívem, ha szabadságomra és végtelenségemre gondolok.

Meg kellett történnie. Tudatosan lerázni, eldobni mindent, mi táplált, mindent, mi eddig éltetett. Elveszejteni direkt, saját szándékból a biztonságos, csodálatos, de öntudatlan, sodródó, kiszolgáltatott paradicsomi létet.

Minden képe az eddigi filmemnek olyan idillien pereg szemem előtt. A képek szépek, de én a képeken bamba vigyorgásomban is csak a fájdalmas értetlenséget élem.

Most kezdenek nyiladozni szívemben összegyűjtött magjaim. Eddig talajtalanul rázkódtak minden lépésemnél. Szívem falának neki-neki koccantak, hogy halk koppanással, szelíden emlékeztessenek jelenlétükre, de épp oly szelíden emlékeztessenek talajtalanságukra is. Ezek a halk koccanások apró réseket ütöttek szívemen, mely réseken most a tudatosság fénye szűrődik be. Ez a fény oly erőt, oly élénk, élő, legyőzhetetlen talajt ad összegyűjtött magjaimnak, melyek ebben fürdőzve csodálatos, örökkön viruló, teljes pompájukban tetszelgő, és minden lelket gyógyító virágokat hoznak.

Meg kellett születnem az Édenben, mert a gondosan összeválogatott magok ott pottyantak a szívembe. És ki kellett űzetnem az Édenből, hogy a magok szárba szökkenhessenek. Saját lábamon kellett kijöjjek, hogy ne tudatlan vigyorgásom dobáljon a jólét lelketlen erdejében, hanem lelkemből tudatosan sugározhassam az életet, a szépséget, a bátorságot adó fényt.

A száműzetést önként kellett vállalnom, hogy fényem ne szemfényvesztés, hanem az öröklétből táplált valóság legyen.

A száműzetést magamért kellett vállalnom, hogy ne hazug délibáb, hanem húsba-vérbe költözött lélek lehessek.

 

 

nov 04

Trilógiám 1. – A teremtésem

feny3Körbe vagyok véve korlátokkal. Teletűzdeltem minden ablakot, ajtót, kicsi rést és lyukat szögesdróttal, vaspánttal, nehéz fém reteszekkel. Minden lélegzetvételnyi helyet, ahonnan tiszta-éltető fény, és tisztító, felszabadító levegő áramolhatna belém, elfedtem, betömtem, betakartam.

A börtönömet én teremtettem.

És csodálatosan kimunkált, irigylésre méltóan kigondolt börtönt teremtettem: nincsenek falak, nincsenek rácsok, nincsenek korlátok. A fizikai szememmel semmit nem látok. Kinézek az ablakon, és a maguk teljes valójában látom a fákat, a felhőket, érzem arcomon a hűs szellőt, a hangya minden lépése birizgálja bőrömet. Nincs szemnek látható határ, akadály.

Mert nem ide építettem a szögesdrótot.

Két szemem világa tökéletes működéssel mutatja a fizikai lét minden csodáját. Minden szépség és öröm forrása a maga varázslatos valójában nyilvánul meg előttem.

De ez a harmadik. Ez reteszekkel, rácsokkal, betonfalakkal van körülbástyázva. A lelki szememet úgy körülvettem, úgy eltakartam, hogy bárhogy erőltetem, bárhogy erőlködöm magam is, nem lát át a sok félelemkeltő kacaton.

Tudom, érzem, hogy ezek az árnyékot adó falak szemem edzésére szolgálnak. A sötétben tapogatózás és a fény felé vágyás nemesítik lelkem, és a fény iránti tiszteletre és alázatra tanítják most is éppen. Tudom, érzem, hogy amikor itt lesz az ideje, a falak maguktól szétfoszlanak, mint vízbe áztatott papír. Mikor szemem már oly igen vágyódni fog a fény után, el fog jutni arra a pontra, mikor vágyódását föladja. Azon a ponton a fény tisztelete, szeretete, és a fényben való hite oly erős lesz, hogy nem lesz fontos már számára a fény valós látása.

Na ott, akkor fogja a fény megjutalmazni lelkem, és ott akkor fogja eloszlatni minden sötétségemet.

Mert a fény tudja, hogy ott, azon a ponton megfordult az élet. Ott már nem alantas bizonyítékként szolgál majd szememnek, hanem hegyeket, világokat, szeretetáramokat megmozgató erőként áramlik lelkembe. Ott a tisztító, áldást hozó fény nem passzív gyönyörködésem tárgya, hanem minden izmom, inam, minden sejtem, fizikai megnyilvánulásom minden rezdülésének mozgatója lesz. Ott a fény nem csupán egy csillogó istenség lesz szememben, hanem engem és a világot átformáló végtelen szeretet lesz.

Akkor a fény nem bálványom, hanem eszközöm lesz.

Akkor a fény Én leszek.

 

 

 

okt 26

Táncolni a zenére

 

 

        Felettem galambok raja repül tova a béke árnyékait vetítve a térre. Fülemben hallom a fúvósok szívpezsdítő, életet vidító indulóit. Szemem látja a negyedik emelet erkélyén ücsörgő néni ritmusos, jó kedélyű lábdobbanásait. Szívemet a nap melegíti, lelkemet a szél tisztítja.

Két kisfiú szalad be a képbe, a zenészek és a széken ücsörgők közti „táncparkettre”. Szaladgálnak, ugrálnak, nevetnek, tapsolnak, a zenét nem elérhetetlen, gőgös magasságból tisztelve, hanem minden dallamát és ütemét értve, lelkük rezdülésévé alakítva.

Testvérek. Kergetőznek, fogócskáznak. Jól érzik magukat a zenében, az életben.

Odasompolyog egy szőke kisfiú. A nagyobbik testvér kézen fogja, és viszi a kicsihez: „Nézd, találtam egy barátot!” -mondja a világ legtermészetesebb hangján, az örömtől megindultan. A kicsi arca még jobban felderül, és megtapsolja a maga örömét, meg az új barát színre lépését.

Majd hárman háromfelé szaladnak. Barátság ide-vagy oda, mindegyik a maga irányába megy, a maga tempójába. De mikor összetalálkoznak, kézen fogják egymást, és táncolnak. Forognak, lépegetnek, totyorognak, mindvégig egymás kezét fogva.

Aztán Anya közbelép: odamegy, és a testvéreket széknyugalomra ítéli, mert szerinte itt a zenére táncolni illetlenség.

Nem baj.

Csodálatos dolog, hogy ebben a három kicsi szívben ma tíz percig csörgedezhetett az Élet, Anyának meg még van ideje ellesni, megtanulni tőlük a szeretetet. Lesz még ideje megérteni, hogy táncolni és barátot találni mindenhol, minden körülmények között, minden zenére lehet. Mert ilyen egyszerű a szeretet.

          Egy héttel később egy másik téren találom magam. Ülök a földön, ölemben egy szöszke kislánnyal, aki gondosan kiválasztott fagyiját majszolgatja. A kínálat tüzetes szemrevételezése után azt kérte, „amelyikben nincs semmi”, mely egyszerű hófehérségével tűnt ki a színek kavalkádjából.

Csendesen üldögélünk. Körülöttünk az egész teret betölti a tánc és a zene. A szíveket áthatja az utolsó meleg őszi napok elmúlást sejtető, végső nagy dobbanása. Ez az erő hajtja a szökellő, dobbanó, pörgő-forgó, térülő-forduló kezeket, lábakat, szoknyákat, táncra biztató dallamokat.

Lassan elmajszolódik a fagyi a kis kézből. A fehérség és a tölcsér is a pocakba került.

„Táncoljunk?” -kérdezem. Majd jön a halk válasz: „Nem.”

A fagyi után két kis kavics kerül a pici kezekbe, velük játszadoznak az apró ujjacskák. Majd hangyává változnak, és ami csak az ölemből elérhető, mindenre felmásznak. Miután a hangyák elfáradtak felém fordul a szempár, és az ujjacskák a hajamat matatják, simogatják, fodrászkodják.

Alig váltunk egy-két halk mondatot. Ott a táncoló-nótázó-mulatozó kavalkád közepén aznap egy anettnyi hely egy szőke kislány kedvéért a nyugalom szigete lett.

Akkor, ott megtanultam kis barátomtól azt a másik fontos dolgot: hogy nem csak táncolni és barátkozni, hanem csendesen ücsörögni és magamban megnyugodni is mindenhol, minden körülmények között, minden zenére lehet.

Megértettem, hogy ilyen is lehet a szeretet.

 Megértettem, hogy a szívekben a biztató, pezsdítő, harsány színeknek és a hófehér nyugalomnak ugyanúgy megvan a helye és az értelme.

És tudod mit? Azt hiszem, hogy még a feketének, igen, még a feketének is minden rákiáltott hamis gyász ellenére van helye és van értelme.

Mert minden egy. Minden szeretet.

 

 

 

 

Régebbi bejegyzések «

» Újabb bejegyzések