«

»

dec 07

Trilógiám 3.- Születésem

szuletes3

Eddig, mint papírzacskót fújt, dobált a szél, és akár egy lepke szárnysuhogásának is játéka voltam.

Eddig azt hittem, ez az Élet: sodródni, hánykolódni, és a legtöbb, mit tehetek, ha a sodródáshoz fintor helyett játszi könnyedségű mosolyt illesztek arcomra.

Eddig azt hittem, munkálkodnom azon kell, hogy ez a mosoly mind természetesebb legyen, hogy ezt a mosolyt magam és a külvilág is mindinkább elhiggye.

Most talán valamit jobban értek, érzek: azt, hogy eddig sírnom kellett, és sírásom nem gyengeség volt, hanem szívem virágának tápszere, éltetője. Azt, hogy eddig szenvednem kellett, de szenvedésem terhe nem az én hiányosságom mutatója volt, hanem valós súly, mely lelkemet addig nyomta, préselte, még gyémánt csillant alatta.

Megszületett a gyémántom, kinyílt a legszebb virágom. Gyémánt került a papírzacskómba. Gyökeret eresztett a zacskóban eddig céltalanul sodródó mag. Minden szélfuvallatnak értelme volt, minden elsodró szárnysuhintás a javamra volt. A viharok során a szemetet elfújta lelkemből a vad erejű orkán.

Oly nemes kincsek maradtak csak meg bennem, melyeket sem idő, sem kor, sem vihar, sem csillogás, sem rémület, sem sivárság, sem üdvrivalgás nem csorbíthat. Csak a teljes, csupasz szeretet ragyog bennem, melyről ugyan minden csábító mázat, de minden felfuvalkodott porszemet is lefújt a világ vihara, mely eddig lelkemet dúlta.

Eddig én éltem a világban.                                                                                            Mostantól a világ él bennem.                                                                                             Eddig a világ vihara dúlt lelkemben.                                                                         Mostantól lelkem csendje csitítja a vad vihart.                                                             Eddig öntudatlan lényként araszolgattam és csapódtam, mikor mihez volt kedve a világnak velem.                                                                                                                                Mostantól szárnyalásom teljes tudatosságában repülök a fénylő napsütésben, és pihenek a csillogó vizek partján, mikor milyen világ teremtéséhez van kedvem.            Eddig minden percem a világé volt.                                                                           Mostantól a világ az enyém minden percben.                                                               Eddig a ‘szeretet’ egy szó volt, melynek megtapasztalását a világtól vártam.                 Mostantól szeretet az egész világ, s benne én magam lubickolok, s szeretek vidáman.                                                                                                                                            Eddig engem szült a világ.                                                                                         Mostantól én teremtek világokat.                                                                                    Eddig a sötétségben rettegve, a fényben hunyorogva a kettő között hánykolódtam.  Most a sötétséget ismerve és tisztelve, tudásom legjavát összeszedve Fényként megszülettem.

Küzdelmes, gyötrelmes, és vakmerő út volt önmagam előre megfontolt gyilkosává válnom. De megérte, s közben én is megértem.

Nehéz munka, de emberi munka volt a szeretetben újra megszületnem.

 

 

 

3 comments

  1. denesanett

    Örülök, ha sikerült találkoznunk, közelednünk benne! Én is köszönöm, hogy elolvastátok!

  2. Szigeti Oktávia

    Annyira igaz,őszinte, megható és rendkívüli ez az írásod. Nagyon megérintette a lelkemet,köszönöm szépen!

  3. HAndrás

    Nagyon szép. Jól írsz, Anett! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Az alábbi HTML kódok használhatóak: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>